Csokonai Vitéz Mihály (1773-1805) volt az első, aki a magyar nyelvő irodalomban említést tett Konfuciuszról. „Halotti Versek” című költeményében, annak „Bölcselkedők” című részében, e szavakkal ír a kínai filozófusról:

„E bús haldoklótól menjünk ébredtebbhez,
E rettegő szívtől jobbhoz, csendesebbhez.
A hajnal szárnyai engemet felvésznek
S a China termékeny partjain letésznek.
És itt, hol nagyot szőlt a Lu tartományja,
Hol virágzik egy szép folyóvíz párkányja,
Háromezernél több tanítványok között
Egy nagy bőlcs már szinte a sírba kőltözött,
Egy főldünk barátja és az ég kedvesse,
Napnyugot csodája, kelet Sokratesse,
Confucius, kinek nemes munkáiba
Eltőnik egy vagy két aprólékos hiba;

Ki világosított, de mégsem hazudott;
Aki egy legnagyobb s legrégibb nemzetet
Törvényre, erkőlcsre s jó rendre vezetett.
Ezt látjuk itt. Már ő az Istent dícsérte,
De a halhatatlan lelket nem esmérte,
Egy foggal feljebb volt amaz epés bőlcstől;
Halljunk hát egy-két szót a csupa erkőlcstől:”

Az ez után következő részt Csokonai mint Konfuciusz gondolatait idézi, aminek azonban valójában vajmi kevés köze van a Mester eredeti tanításaihoz. Ennek ellenére figyelemreméltó Csokonai széles látókörősége, mellyel a bölcsek sorába immár nem csak az európai kultúrkörből idéz, hanem az akkor még egzotikusnak számító Kínát is megpróbálja kortársai figyelmébe emelni, sarkallva olvasóit, hogy mőveltségüket ők is tágítsák túl azon, mi csak közvetlen közelükben találtatik.

A "Halotti Versek" teljes terjedelmében a következő oldalakon olvasható.